Nem könnyű elmondani
Nem akarom mindig elmondani.
Nem tudom mindig szavakba önteni.
És amikor kérdezel, néha csak elfordulok.
De nem azért, mert nem számítasz.
Hanem mert nem tudom, hol kezdjem.
Néha úgy érzem, a felnőttek elfelejtették, milyen kamaszok életét élni.
Kérdeznek:
„Mi van veled?”
„Mi a baj?”
„Miért nem szóltál?”
És közben már a válasz előtt is tudni vélik, mit kéne tennem.
Tanács. Utasítás. Magyarázat.
De amit igazán szeretnék:
Ne kérdezz. Csak figyelj.
Ne vágj közbe. Ne tippelj.
Csak legyél ott.
Csöndben. Igazán.
Néha csak annyi kellene, hogy láss.
Ne azt, amit csinálok – hanem azt, amit érzek közben.
Hogy meglásd, amikor elbújok a kapucnim alá.
Hogy észrevedd, ha túl sokat nevetek – vagy túl halkan beszélek.
Hogy ráérezz:
amikor azt mondom, „mindegy” – akkor pont nem az.
A kérdések nem mindig segítenek.
Néha jobban fáj tőlük, mert úgy érzem, válaszolnom kell,
akkor is, ha nem tudok.
Inkább kérdés nélkül legyél velem.
Mint amikor leülsz mellém, és nem szólsz, csak jelen vagy.
Vagy amikor nem kérdezel rá, de azért ott hagysz egy bögrét a szobámban.
Egy apró gesztus. Egy halk figyelem.
Ez az, ami összeköt.
Ne próbálj kitalálni.
Ne akard megjavítani.
Csak érts. És ha nem értesz – legalább akarj érteni.
Mert a kamaszok számára sokszor nem a szavak, hanem a csend és a figyelem mondja a legtöbbet.
Ez számít.
És tudod, van még valami.
A felnőttek… sokszor ügyetlenül kérdeznek.
Lehet, hogy túl sokat. Vagy túl hirtelen.
De ez nem azért van, mert nem értenek –
hanem mert nagyon szeretnének érteni.
A kamaszok gyakran érzik úgy, hogy a felnőttek túl gyorsan ítélnek,
vagy előbb adnak tanácsot, mint ahogy meghallgatnák őket.
Féltenek téged.
Fontos vagy nekik.
Nem tudják pontosan, hogyan kell, de próbálják.
És néha a kérdésük mögött ott van egy kimondatlan mondat:
„Mondd, ki vagy most éppen, hadd ismerjelek újra.”
Ez nem csak most lehet.
Nem csak ma. Nem csak akkor, amikor jó a hangulat.
A kapcsolódás mindig ott van lehetőségként.
Lehet egy pillantásban. Egy csöndes odahajlásban.
Egy kérdésben, amit nem kötelező megválaszolni – csak észrevenni.
A kamaszok életében ezek az apró gesztusok gyakran sokkal többet érnek,
mint a hosszú beszélgetések.
A Nevria is ezért van:
mert hisszük, hogy a kapcsolódás nem csak szavakon múlik.
És hogy ha valaki meg akar ismerni téged,
akkor az már önmagában érték.
A kérdés a tiéd. A válasz is.
Mi csak tartjuk a teret, amiben megértheted –
akár egy barátnak, akár magadnak:
„Ez vagyok. Most épp ilyen.”
Rólunk
Mi, Besze Márk és Lipóczki Szilvia, a Nevria alapítói, tanárként és emberekkel foglalkozó szakemberekként hiszünk abban, hogy a gyereknevelés öröm, de olykor kihívás is. Azért indítottuk el a Nevriát, hogy segítsünk azoknak, akik szeretnének magabiztosabbak lenni a nevelésben, vagy épp útmutatást keresnek. A pedagógia és az emberi lélek világa mindig is közel állt hozzánk; hivatásunkban a gyermekekkel való közös munka feltölt minket. Tapasztalatainkra és szakmai tudásunkra támaszkodva szeretnénk megosztani mindazt, amit mi is megtanultunk az évek során.
