Hogyan maradhatok jelen a gyerek mellett úgy, hogy a jelenlét ne jelentsen állandó közbelépést?

Avagy a nevelői jelenlét csendes ereje

Van úgy, hogy egy gyerek a bokor mögött bujkál. Egy másik kis csapat már a sárban főz. Valaki épp felmászik a fára. És mi, óvónők, ott állunk: nem túl közel, nem túl messze. Jelen vagyunk. De nem uraljuk a játékot.

Mikor elég a tekintet, és mikor kell a kéz?
Ez a cikk arról szól, hogyan lehet igazán jelen lenni – nem uralva, hanem kísérve a gyerekeket.

Mi kell ahhoz, hogy jól tudjunk jelen lenni?

Finomhangolt érzék a helyzetekhez

Az óvodapedagógus belső radarja naponta ezerszer rezzen meg. Mikor fér még bele valami egy helyzetbe? Mikortól válik bántóvá, kockázatossá, kaotikussá? Ez a belső érzék fejlődik az évek alatt – de táplálni is kell tudatossággal és figyelemmel.

Az életkori sajátosságok ismerete

A hároméves másképp vesz el egy lapátot, mint az ötéves. Az egyik még a saját vágyai körül forog, a másik már képes odalépni, ha valaki sír. Ha értjük, hogy hol tartanak, könnyebben értjük azt is, hogy mikor kell közbeavatkozni – és mikor nem.

A gyerekeket, nem csak a kort ismerni

Nem elég tudni, mit tud „egy négyéves”. Pistike most tanulja, hogy másnak is vannak érzései. Emese most próbál először a háttérből előlépni. Ha őket magukat látjuk, nem csak a korukat, akkor tudunk igazán rájuk hangolódni.

Következetesség és rugalmasság egyszerre

A határok olyanok, mint a kert kerítése: védnek, de nem zárnak be. Ha valamit nem lehet egyik gyereknek, másnak sem. Ugyanakkor mindenkinek máshol van a kapuja. A szabályok világosak, de az út oda egyéni. Ettől tanulnak a gyerekek belső rugalmasságot.

Elfogulatlanság, minden helyzetben

Régen volt, hogy kedvenc gyerekek kerültek előtérbe. Ma már tudjuk: az elfogulatlanság nem hidegséget, hanem belülről jövő egyensúlyt jelent. Mindegyik gyerek hoz valami különlegeset – ha valóban jelen vagyunk, ezt megláthatjuk.

Láthatatlan jelenlét

A pedagógus jelenléte akkor is érződik, ha épp nem szól. Ha a gyerek a bokor mögött játszik, akkor is tudja: „Itt van valaki, aki figyel rám.” Ez a jelenlét a legnagyobb ajándék: láthatatlan, de megtartó.

Mikor lépjünk közbe?

– Ha bántás történik – akár szóban, akár tettben.
– Ha balesetveszély áll fenn.
– Ha a gyerek kér segítséget.
– Ha a gyerekek nem tudják kezelni a helyzetet, még ha azt is mondják, hogy „megoldjuk”.
– Ha egy nyugodt, halk szóval még lehet hatni – és nem várjuk meg, amíg túlcsordul.
– Ha magunkban felháborodunk – álljunk meg. Ne a dühből szülessen reakció, hanem a megértésből: „Lehet, hogy ezt ő még nem tudja máshogy.” Kérdéssel, példával taníthatjuk.

Miért jó, ha az óvodapedagóus valóban jelen van?

– Mert biztonságérzetet ad – nem csak fizikai, hanem érzelmi szinten is.
– Mert a határok szerethetőek lesznek – nem tiltások, hanem kapaszkodók.
– Mert az önismeret így is épül – a gyerek látja, hogyan viselkedik a felnőtt helyzetekben.
– Mert mindig van kihez fordulni – nem csak bajban, hanem örömben is.
– Mert a szociális tanulás a felnőtthöz való kapcsolódásban is történik – nem csak ő közöttük.

Záró gondolatok

Az óvodapedagógus olyan, mint egy hegyen álló világítótorony: nem szól bele minden hajó útjába, de mindig ott van. Látható. Megbízható. Biztonságot ad.

Sokan ezeket a szempontokat már az egyetemen hallottuk, talán vizsgáztunk is belőlük. És aki régóta a pályán van, annak sok minden már ösztönösen jön – beépült a mozdulatba, a tekintetbe, a jelenlétbe.

De vannak köztünk pályakezdők is, akik még most gyakorolják a belső egyensúlyt: mikor lépjek, mikor várjak, mikor hallgassak. Nekik – nekünk – segítség lehet, ha időről időre tudatosan összerendezzük magunkban ezeket a gondolatokat.

Mert mindannyian emberek vagyunk: úton levők, tanulók, újrafogalmazók. És az ismétlés – nem felesleges. Az ismétlés erő. Segít belül is letisztulni, megérkezni.
Ahogy a gyerekeknek is kell sokszor újra hallani egy mesét, úgy nekünk is szükségünk lehet újra és újra emlékezni arra, hogy mit is jelent igazán jelen lenni.